A Tudatosság árnyoldala

Manapság könnyedén dobálózunk a tudatosság szóval, és ez rendben is van. Társadalmi szinten szükségünk van arra, hogy az ösztönszint fölé emelkedve tudatosan kezeljük a kapcsolatainkat, a konfliktusainkat, a traumáinkat és a megéléseinket. Mindig azt szoktam mondani: 

tudatosság nélkül olyanok vagyunk, mint a marionettbábuk. Csak egy test, amit a tudattalanunkban felgyülemlett régi szutykok és sémák rángatnak dróton.

Évek óta egyre többeknek egyértelmű, hogy valamilyen terápiás folyamatra nem csak annak van szüksége, akinek olyan mértékű mentális vagy lelki nehézségei vannak, hogy már a mindennapok is ellehetetlenülnek, hanem mindenkinek. Az, hogy megismerd a saját belső működésed, a sémáidat, az elakadásaidat, alapvető érdeked akkor is, ha nem érzed magad sérültnek. Ha pedig annak érzed, akkor meg pláne.

Viszont van egy jelenség, amiről kevesebb szó esik: a tudatosságot is túl lehet tolni. Az elmúlt években több társadalmi mozgalom indult el, amelyek célja és szándéka fontos volt, de a túltolás miatt végül önmaguk paródiájává váltak, és teljesen kontraproduktív irányba fordultak.

Az utóbbi időben azt látom, hogy a túltolt tudatosság és traumafókusz pontosan ugyanilyen kontraproduktív tud lenni.

Egy példa: Csilla és Karcsi esete

Csilla és Karcsi szeretnének párkapcsolatot kialakítani. Megvan a vonzalom, mindketten túl vannak néhány évnyi terápián, tisztában vannak a saját traumáikkal és triggerpontjaikkal. Csilla elmondja Karcsinak, hogy 16 évesen érte egy trauma, ezért nehezen fogadja be az intim közeledést, és türelmet kér. Karcsi pedig szeretné "jól csinálni". Nem akar hibázni, ezért minden pillanatban kontrollálja magát Csilla mellett. A saját természetes tempója szerint megfogná a kezét, átkarolná, megcsókolná, de nem teszi. Fél, hogy rosszkor próbálkozik, fél, hogy határokat sért, ezért inkább fizikailag távol tartja magát. Közben a kapcsolat lelki és intellektuális szinten gyönyörűen mélyül, de a fizikai kontakt hiányzik. Csilla szeretné, ha Karcsi férfiként megtenné az első lépést. Karcsi pedig azt várja, hogy Csilla majd valahogy jelzi, ha készen áll. A feszültség mindkettőjükben nő. Karcsi nem tud önmaga lenni, mert folyamatosan feszeng ettől a helyzettől. Csilla sem tud ellazulni, mert érzi Karcsi feszültségét. Ez pedig lassan távolítani kezdi őket egymástól, egy olyan kapcsolatban, ami amúgy szuperül indult.

Hogyan lehet ezt jól csinálni?

Hogyan legyünk egy ismerkedésben vagy kapcsolatban traumafókuszúak és tudatosak, de közben ne farigcsáljuk le a saját természetes működésünket, és ne toljuk túl az egészet?

A válasz: kommunikáció.

Ha Karcsi nem feszengene, hanem azt mondaná:

"Nézd, Csilla, szeretnék hozzád fizikailag közeledni, de bizonytalan vagyok, hogy ezt most hogyan és milyen mértékben tehetem meg anélkül, hogy régi sebeket tépnék fel benned. Kérlek, segíts."

Jó esetben Csilla erre tud adekvát választ adni, de általában nem ilyen egyszerű a helyzet.

Valószínűleg Csilla nem fogja tudni centire megmondani, hogy:

"A kezemet megfoghatod, a combomat ruhán keresztül igen, szájrapuszi belefér, de csókolni majd 5 és fél nap múlva lehet."

Kétségtelenül egyszerű lenne, ha így működne, de hát akkor mennyire steril, élettelen világban élnénk. Valószínűleg Csilla csak annyit tud mondani:

"Nem tudom… nézzük meg, próbáljuk ki."

Ez pedig Karcsinak, aki retteg attól, hogy megpiszkálja Csilla traumáját, nem biztos, hogy megnyugtató.

A valóság: triggerelni fogjuk egymást

Egy ismerkedési folyamatban és egy párkapcsolatban óhatatlanul meg fogjuk egymás traumáit érinteni. Nem lehet tojás­héjakon lépkedve élni. Sőt: minél mélyebb a lelki kapcsolat, annál mélyebb traumák jöhetnek fel, akár olyanok is, amelyekről nem is tudtuk, hogy bennünk vannak. Nem lehet konfliktusok nélkül megúszni. Igen, lehet, hogy Karcsi rosszkor próbálkozik, és Csilla kiborul, sírni fog. Megesik. De nem az a lényeg, hogy megtörténik-e, hanem az, hogyan kezeljük.

Csilla képes-e felülemelkedni a triggerelődésén, és nem Karcsit hibáztatni, hanem belátni, hogy attól, hogy Karcsi nyomta be most azt a bizonyos gombot, ez a felszínre törő negatív érzelem cunami valójában nem neki szól?

Karcsi képes-e nem magára venni Csilla összeomlását?

Képesek vagyunk-e támogató jelenlétként ott lenni a másik mellett?

Képesek vagyunk-e utána pontról pontra kielemezni a helyzetet, megérteni, és a tanulságokat integrálni?

Képesek vagyunk-e egy konfliktusból épülni, és nem hagyni, hogy rányomja a bélyegét a kapcsolatra?

Ez a tudatosság valódi terepe.

Nem a steril, hibátlan működés, hanem az, hogy hogyan állunk fel együtt, amikor valami fáj.

Ez persze véletlenül sem jelenti azt, hogy ne figyeljünk oda egymásra. Nagyon is figyeljünk oda, de csak addig amíg a saját integritásunk nem sérül ebben, itt is az arany középutat célszerű keresni.